Az utóvulkáni tevékenység vulkáni mûködést lezáró gõz- és gázszivárgásokban is megmutatkozik. Ezeknek három nagy csoportját különítjük el: mofetta, szolfatára, fumarola. A száraz mofetta fõként alacsony hõmérsékletû szén-dioxid gázkiáramlást jelent, azonban emelett megjelenhetnek kis mennyiségben egyéb gázok is. Így tehát a domináló, 97-98%-ban megjelenõ CO mellett megtalálhatjuk a H S-t, N -t, CO-t, H -t és a CH -t, valamint nyomokban néhány nemesgázat is, mint a He, Ar, 4 Rn. Mofetták jelenlétére következtethetünk a halott növényzetrõl, valamint a kellemetlen záp-tojás szagról is, amely a kénhidrogéntõl származik. A nép az ilyen száraz gázömléseket süllögõnek, buffogónak, fortyogónak nevezi.

A szolfatárán vízgõz és kénvegyületek feltörését értjük. Szolfatárában megjelenõ kénvegyület-összlet elsõsorban kénhidrogén és kén-dioxid tartalmú, amelyek hõmérséklete 200oC-ig terjed. A jelenség megnevezése a Nápoly melletti Solfatara-krátertõl ered, ahol az utolsó vulkáni kitörés 1198-ban volt. Azóta a kráterbõl 130-165 oC közötti kénhidrogénes vízgõz tör elõ. A fumarola vegyes gázösszetételû szivárgás, amely a vulkáni mûködés szünetelése alatt vagy megszûnése után jelentkezik.

A gázömlés fõként vízgõzt, szén-dioxidot, kén-dioxidot és hidrogénszulfidokat tartalmaz, amelyek hõmérséklete 100 – 200 oC közötti. A fumarolák közé tartoznak a bórsavas gõzkilehelések is. A vizekkel feltörõ kén-hidrogénbõl a kén finom szemcsék alakjában válik ki, s a víz felszínét opalizálóan fehéresre festi. A finom kéntej a környezõ tárgyakra lerakódik, kiszáradva kénbevonatot alkot (Bányai J., 1957). A kénes fürdõk fõleg reuma, mozgás-szervi betegségek, nõgyógyászati problémák, esetén javallottak, de jó hatással vannak az ideg- és érrendszerre, valamint a szívre is.